D. Somogyi Esztert különleges helyekre juttatta el az Istentől kapott elhívása. Kihívásokkal teli munkáját valójában nem is maga választotta, de örömmel fogadta el Isten kezéből, miközben fiatalon, azokban az éveiben, amikor a lányok jó része csak a szórakozást és a fehér lovon érkező lovagot keresi, lemerült az utca mélyére. Szociális munkás lett Budapest drogosai és hajléktalanjai között. Ezekből a tapasztalataiból született most, évekkel később egy fiktív regény, amiben bemutatja a hajléktalan drogfüggők világát, és a köztük dolgozó szociális munkások mindennapjait.
A könyv főszereplője Doroti, a fiatal szociális munkás lány, aki mindennap bejárja Budapest utcáit, hogy életeket mentsen és megoldást vigyen azoknak, akiknek már nincsen semmi esélyük az életben. Azonban a saját életében is van mit helyre hoznia, amire sok esetben egy-egy „klienssel” folytatott beszélgetés döbbenti rá. Mindeközben keresi Istent, a helyét a világban, és a szerelmet, amit Isten ígért neki.
A könyv történetének alapjául szolgáló élményeket Eszter a Baptista Szeretetszolgálat kötelékében élte át, nagyrészt Vigh Attilával, akivel mert együtt voltak a főváros legkeményebb utcáin. Attila azt mondta, beszéljek Eszterrel.
– Kezdjük az elején.
– Szociális munkát tanultam Veszprémben, mások mellett Dr. Miletics Marcell előadásait is hallgattam, ő a szenvedélybetegek érdekében végzendő szociális munkát, mint tantárgyat oktatta. Azután a Baptista Szeretetszolgálathoz kerültem először egyhetes, utána pedig három hónapos, úgynevezett„nagy” gyakorlatra, s annak végén, 2004-ben munkát ajánlott nekem a segélyszervezet. Itt ragadtam. Úgy érzem, ez nagyon isteni vezetés volt az életemben, mert én nem akartam szociális munkás lenni.
– Miként lettél az mégis?
– Anyukámnak fontos volt, hogy főiskolát végezzek, és beírta a felvételi lapomon az általam választott képzések után a szociális munkás szakot.
– És hogy lettél ezek után utcai szociális munkás?
– Ez nagyon érdekes, mert a legeslegelső tanórán ki kellett tölteni egy kérdőívet, válaszolva arra, mit gondolunk a szociális munkáról. Megkérdezték, melyik az a terület, amellyel szeretnék foglalkozni, és mi az, amivel biztosan nem… Én azt válaszoltam, hogy biztosan nem akarok foglalkozni hajléktalanokkal és szenvedélybetegekkel. Ehhez képest a szeretetszolgálatnál aztán 10 évig hajléktalan szenvedélybetegekkel dolgoztam. De így vissza nézve abszulút látom Isten vezetését az életem ezen szakaszában.
– Miben látod még ezt?
– Az, ahogyan a szállásom megoldódott, ahhoz is kellett az isteni vezetés. Vas megyében nőttem fel, Veszprémben jártam iskolába, és ahhoz, hogyBudapesten lehessek gyakorlaton, szállást kellett találnom: egy városban, amit egyáltalán nem ismertem. A lelkészemet felhívta egy kollégája Budapestről azzal, hogy a kollégiumban megürült egy hely fél évre. Nincs valaki, aki éppen akkor Budapesten keres szállást? Én voltam az. Aztán mégis egész évben maradhattam a kollégiumban, és el tudtam vállalni azt a munkát, amit felajánlott a szeretetszolgálat.
– Volt családi háttere nálad a szociális munkának?
– Nem. Anyukám óvónőként, apukám váltókezelőként dolgozott. Eredetleg pszichológusnak, szociálpedagógusnak készültem, nem tudtam semmit arról, mi az, hogy szociális munka. Valóban rossz a megítélése, a híre, pontosan tudom, milyen negatív gondolatok támadnak tőle másokban. De éppen ezért szép meggyőzni valakit arról, hogy ez a tevékenység nem annyira szörnyű és nem annyira reménytelen. Hiszen ha egy szociális munkás valóban odateszi magát és tényleg szívvel-lélekkel végzi a feladatát, akkor csodákat lehet az emberek életéből kimunkálni.
– Nagy váltás lehetett Vas, majd Veszprém megyéhez képest a főváros, főként a fővárosi utca… Miként élted ezt át?
– Ez is isteni vezetés, mert egyáltalán nem volt trauma. Talán azért, mert csupán 21 éves voltam, és nem volt kiforrott elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Amikor férjhez mentem és elkerültem Budapestről Szabolcs megyébe, az egy évig tartó gyászfolyamatot okozott az életemben, és traumaként éltem meg azt a váltást. Pedig, amikor Budapestre kerültem, a váltás éppen olyan nagy volt, hiszen teljesen egyedül találtam magam egy nagyvárosban. Mielőtt Vigh Attilával elkezdtem dolgozni, akkor már korábban, gyakorlatosként töltöttem egy időt az utcán, volt némi elképzelésem, de a várost nem ismertem, ám Attila szerencsére, igen. Az utcai programot kaptuk meg feladatként, én a friss diplomámmal, Attila pedig életének minden tapasztalatával.
– Említetted, hogy számos csodát megéltél a rászorultak között. Mondanál egyet?
– A könyvben nem jön át minden egy az egyben, mert nem életrajzi regényt írtam. Több száz lehet a száma azoknak, akikkel kapcsolatunk volt, és nyilván nem lehetett minden történetet leírni. A könyvben egy „kliens” életútja öt-hat különböző rászoruló sorsából, életútjából van összegyúrva. A csodák megjelennek, de nem annyira konkrétan, mint ahogyan a valóságban ez megtörtént. Dolgoztunk egy gondozottal, nyolc hónapos terhes volt 18 évesen, egy lebontásra ítélt, úgynevezett foglalt házban ismerkedtünk meg vele: azért hívjuk foglalt háznak, mert önkényesen, maguknak foglalják le az ilyet a hajlék nélkül élők. Egy ilyen házban találkoztunk és sikerült rábeszélni arra, hogy eljöjjön velem az orvoshoz. Ott aztán bizalmas kapcsolatba kerültünk, s abban maradtunk, hogy elkezdem intézni a dolgokat, ő pedig döntse el, mi legyen a gyermekkel. Aztán egy nap telefonált, már a mentőben feküdt, mert beindult a szülés. Úgy döntött, megtartja a babát, s kérte, keressünk valamilyen elhelyezést. Gondoltam, hogy ez nem így működik, egyik napról a másikra nem lehet ezt megoldani. A kórházban a nővér azt mondta, el fogják venni a babát, ha nem tudunk megnevezni egy címet, ahová majd az újszülöttet az anya hazaviszi. Ez a szabály. Huszonnégy órám maradt. Vadul nekiálltam telefonálni, és megtörtént a csoda! Sikerült számára helyet találni, azóta férjhez ment, s ma már négy gyermekes anyuka. Isten megtette a szükséges lépést, megoldott egy olyan helyzetet, amire nincs emberi megoldás.
A könyvet ITT rendelheti meg!
Galéria: A kegyelem érintése
